A széncinege és a tavasz csodája

Egyszer volt, hol nem volt, egy varázslatos kertben, ahol a fű selymesen zöldellt, a virágok illata pedig messzire szállt, élt egy széncinege, akit a kert lakói csak Csipogónak hívtak. Csipogó pici volt, de élénk fekete sapkája, sárga mellénykéje és csillogó szemei miatt mindenki észrevette. Sokáig magányosan röpködött a kertben, egyik ágról a másikra, és bár mindig vidáman énekelt, a szíve mélyén vágyott egy társra, akivel megoszthatja a napfényes délutánokat.

Csipogó a kert öreg tölgyfáján lakott, egy apró odúban, amit gondosan kibélelt mohával és tollakkal. Reggelente kiült egy ágra, és csilingelő dalával köszöntötte a napot. A méhek zümmögve hallgatták, a katicabogarak kíváncsian lestek rá, még a morcos öreg sün, Tüsi is elmosolyodott, bár ezt sosem vallotta volna be. Ám esténként, amikor a nap lebukott, Csipogó csendben nézte a csillagokat, és sóhajtott: „Bárcsak lenne valaki, akivel együtt énekelhetnék.”

Aztán eljött a tavasz, a kert legvarázslatosabb ideje. A cseresznyefa rózsaszínbe öltözött, a tulipánok kinyíltak, és a levegő megtelt új dallamokkal. Egy napsütéses reggelen, miközben Csipogó a szokásos koncertjét adta, egy új hang vegyült az övébe – egy lágy, trillázó ének, amit még sosem hallott. Felnézett, és meglátott egy másik széncinegét, egy bájos kismadarat, akinek szemei úgy ragyogtak, mint a harmatcseppek. „Szia, én Cili vagyok!” – csipogta a jövevény, és már szállt is Csipogó ágára.

Csipogó először olyan zavarba jött, hogy majdnem leesett az ágról. „Öhm, szia, én Csipogó vagyok… szép a dalod!” – mondta, és érezte, hogy a tollai kicsit felborzolódnak. Cili kacagott, hangja olyan volt, mint egy apró harang. „A tiéd se rossz, de tudod, ketten még szebb lenne!” És így történt, hogy a kertben először csendült fel Csipogó és Cili duettje, amitől még a szellő is megállt egy pillanatra, hogy hallgassa őket.

A tavasz napjai boldogan teltek. Csipogó és Cili együtt röpködtek a kertben, kacagtak, miközben a ribizlibokor bogyóit csipegették, és versenyeztek, hogy ki tud gyorsabban átrepülni a kerti tóra. Csipogó, aki eddig mindig óvatos volt, Cili mellett merész lett: egyszer még a szomszéd macska, Pamacs orra előtt is ellopott egy morzsát, csak hogy megnevettesse Cilit. Cili pedig elmesélte, hogy messziről, egy távoli erdőből érkezett, és a kert szépsége – no meg Csipogó dala – ragadta itt.

Egy nap azonban próbára tette őket a sors. A kertben egy hirtelen jött zápor kavarta fel a nyugodt tavaszt. Az esőcseppek úgy zuhogtak, mint az égből hulló gyöngyök, és Csipogó odúját elárasztotta a víz. Cili rémülten csipogott: „Csipogó, a házad!” Csipogó azonban nem esett kétségbe. „Ne félj, Cili, találunk új otthont!” Együtt kerestek menedéket, és végül a kertben, egy öreg almafa rejtekében leltek egy tökéletes, száraz odúra. Együtt dolgoztak, mohát és szalmát hordtak, hogy új fészket építsenek, és mire a nap újra kisütött, a kis odú olyan otthonos lett, hogy még a mókus, Dió is irigykedve kukucskált be.

Ahogy a tavasz nyárba fordult, Csipogó és Cili elválaszthatatlanokká váltak. Együtt építették fészküket, és hamarosan apró tojások pihentek benne, tele ígérettel. A kert lakói mind büszkék voltak rájuk: a katicabogarak virágport hoztak ajándékba, a méhek nektárt kínáltak, Tüsi pedig morogva megígérte, hogy távol tartja Pamacsot a fától.

Csipogó már nem volt magányos. Esténként Cili mellé bújt, és együtt nézték a csillagokat, miközben halkan énekeltek. „Tudod, Cili, a tavasz hozott téged, és most már mindig nyár lesz a szívemben” – suttogta Csipogó. Cili csak rámosolygott, és így válaszolt: „És az enyémben mindig a te dalod cseng, Csipogó.”

És ha a kertben jársz, és két széncinegét látsz, akik szorosan egymás mellett röpködnek, egyikük fekete sapkája kicsit ferdén, a másikuk szemei pedig harmatcseppként ragyognak, tudd, hogy Csipogó és Cili azok. A tavasz csodája összehozta őket, és szerelmük még a legzordabb viharokat is legyőzte.

Kép forrása:pixabay.com